Amikor egy antropológust laikusok faggatnak a munkájáról (ha épp olyan szerencsés, hogy faggatóznak nem szakmabeliek), akkor általában a „terep” kontextusában fog mindarról beszélni, ami a szakma igazi lényege: terepre menni, terepen lenni, a terepet megélni, a terepet megismerni és a terepet túlélni. És mindebből valamiféle antropológiát művelni a végén azzal a céllal, hogy a mindenkori Másik ismerősebbé és megérthetőbbé váljon, elsősorban a verbalitáson keresztül.
De mi van akkor, ha az elsődleges közös nyelv köztem és a Másik közt nem a tényleges nyelviségben jön létre, hanem, teszem azt, a vizualitáson keresztül? Lehet-e úgy megismerni vagy megismertetni a Másikat, hogy, ad abszurdum, nem beszélem az anyanyelvét vagy nem tölthetek el vele éveket? Mit mondhatok róla úgy, hogy egyetlen képben vagy egyetlen sorozatban kellene elmesélnem a történetét? Van-e a fotográfiának olyan saját nyelvisége, amin keresztül ugyanolyan komplexen képes kérdéseket feltenni és lehetséges válaszokat adni, mint akár egy többszáz oldalas társadalomtudományi monográfia?
Ebben az előadásban két fotográfus, Bácsi Róbert László és Mohai Balázs mesélnek saját munkásságuk tapasztalatain keresztül arról, hogy a dokumentarista fotográfia mint önálló műfaj hogyan ad egyénre és helyzetekre szabottan sajátos módszertant és reprezentációs felületet a jelen mindenkori kérdéseinek, hogy milyen módszertani és etikai dilemmák merülhetnek fel egy fotográfiai terepmunka során, mik lehetnek dokumentarista témák, hol vannak az ábrázolhatóság határai, és hogy egy fotográfus hogyan élheti meg és túl a terepet.
Az előadásnak egy kicsit az is a célja, hogy rámutasson, hogy két, látszólag egymástól teljesen távol eső terület mennyire gazdag közös metszetet tud alkotni tudattalanul is.
Pécsi Tudományegyetem | Kancellária | Informatikai és Innovációs Igazgatóság | Portál csoport - 2020.